Egy volt P.H.M.-es Testvérünk küldte be írását nekünk, ezt olvashatjátok most:
A második világszabadságharc leverését követő, máig tartó korszakban az Európai népek állami berendezkedését alapvetően két hatalomgyakorlási forma határozta meg, az úgynevezett népi demokrácia és a liberális demokrácia. Az előbbi nem más, mint a kommunista vagy az úgyn. „szocialista” rendszerek, az utóbbi pedig a kapitalista, vagyis a liberális piacgazdaság által mozgatott rendszerek hatalmi megnyilvánulási formája. Mi magyarok, hasonlóan az egykori keleti blokk, jelentős részben szovjet megszállási övezetbe tarozó népeihez, mindkét ideológia regnálását megtapasztalhattuk. A Szovjetunió összeomlását, illetve nem sokkal később az úgyn. rendszerváltást követően a liberális demokrácia hatalomgyakorlási módozata jellemzi nem csak hazánk, hanem a kontinens legtöbb országának állami felépítményét mind a mai napig.
A kollektivista kommunista ideológia a történelmet osztályharcok történetének fogja fel, ennek megfelelően az általa szervezett rendszerek társadalmi célja elvben a proletariátus, vagyis a munkásság osztályuralmának a megteremtése volt. Valójában azonban semelyik társadalmi osztály számára nem teremtett jobb életet, így a munkásság uralmát sem valósította meg, viszont világszerte az összes, a bolsevizmus hatalma alatt nyögő nemzet számára erkölcsi-szellemi és anyagi nyomort eredményezett, és konszolidálódása előtti fázisában komplett társadalmi osztályok, valamint minden a rendszer ellenségének tekintett személy teljes fizikai megsemmisítésére tett kísérletet. Ezt egyértelműen bizonyítja, hogy a kommunista rendszerek fennállásához világszerte mintegy 100 millió halálos áldozat vére tapad.
Az individualista liberális kapitalizmus az egyéni szabadságjogok érvényesítését emelte a társadalomról alkotott felfogásának homlokterébe. Ebből kiindulva fontos jellemvonása az egyéni szabadság korlátlanságából fakadó haszonszerzés mértéktelensége lett, mely magával hozta a kizsákmányolást, óriási vagyoni különbségek kialakulását a tisztességesen dolgozó milliók élethelyzetének rovására. E két ideológia hatalmi struktúrája egyenesen következett fentebb vázolt torz, a nemzetek egészséges életét ellehetetlenítő természetéből.
A kommunista rendszerek keretében megvalósult népi demokráciában a törvényhozó testület, a vezető állami tisztségviselők, a parlament tagjai kizárólag a hatalmat gyakorló párt, illetve az áltata létrehozott, annak teljes alárendeltségében működő szervezetek köreiből kerülhettek ki. Természetesen a jelöltek kiválasztásának legfőbb szempontja az állampárt iránti hűség volt, így csakis az arra érdemesnek tartott párthívek nyerhették el a jogot a parlamenti „választáson” való indulásra, -akik hazánk esetében a korábbiakban más elnevezések alatt is működő Hazafias Népfront programjával teljes mértékben azonosuló személyek lehettek- ami tulajdonképpen csak egy bohózat volt, hiszen semmilyen valós téttel nem bírt. A rendszer irányítói ideológiai szempontok miatt beültettek a parlamentbe a munkásság képviselői közül többeket, ők azonban nem a saját nemzetük, még csak nem is a saját társadalmi osztályuk, hanem kizárólag a párt, illetve az államhatalom érdekeit képviselték, hiszen a párt és az állam vezetőinek utasításait hajtották végre a törvények megszavazásakor. Törvényalkotási joggal Magyarországon a „szocializmus” évtizedei alatt nem kizárólag a parlament rendelkezett, hanem az 1949-ben létrehozott Népköztársaság Elnöki Tanácsa is, mely fel volt ruházva az országgyűlés legtöbb jogkörének a gyakorlásával, így az alkotmányozás kivételével, ami továbbra is a parlament hatáskörében maradt, ez az országgyűlés soraiból szerveződő testület is fogadhatott el törvényerejű rendeleteket.
A liberális demokráciák gazdasági életének fő mozgatója a korlátlan profithajhászat, mely törvényszerűen termelte ki a rendszer társadalmaiból azokat hatalmas vagyonokkal rendelkező tőkés csoportokat, melyek kezében van közvetett módon a politikai hatalom. A politikai pártok döntő többsége ezeknek a hazai és/vagy nemzetközi gazdasági érdekköröknek szolgálatában áll. Természetesen léteznek olyan pártok, amelyekre ez a megállapítás nem érvényes, ezek a rendszerkritikus erők viszont a pártokrácia keretei között képtelenek kormányzati pozícióba kerülni, nem utolsó sorban azért, mert a támogató pénzoligarchia híján nem képesek akkora médiafelülethez jutni, ami elengedhetetlenül szükséges a választási győzelem eléréséhez. Ha támogatottságuk elér egy bizonyos határértéket, szembesülniük kell a tőkés érdekkörök által mozgatott média agyonhallgatásával, lejáratásával, karaktergyilkosságaival, vagy adott esetben nyílt erőszak alkalmazásával, melyek eredményeképpen el tudják érni szavazóbázisuk csökkentését, illetve a kívánt értéknek megfelelő szinten tartását.
A liberális demokráciákban a parlamentbe került pártok többsége megbízóik, fenntartóik elvárásainak megfelelően érdekelt a rendszer fenntartásában, és mindent megtesz annak fenntartásáért. Az úgynevezett „illiberális demokráciák” sem különböznek a liberális demokráciáktól lényegükben, kizárólag abban tér el a kettőt egymástól, hogy az egyik tőkés csoport uralta párt megpróbálja gazdasági befolyásának növelésével a média feletti hatalmát a lehető legnagyobb mértékűvé fokozni a politikai hatolom megszerzése és megőrzése érdekében. Természetesen nem állíthatjuk, hogy ne lennének a pártokráciákban különbségek egyes országok kormányai között bizonyos kérdésekben, például az Európa nemzetei életét húsbavágóan érintő bevándorlás értelmezésében, viszont maga a rendszer, a liberális kapitalizmus és hatalmi formájának, a liberális demokráciának a létét nem akarják és nem fogják megkérdőjelezni. A választások során a parlamentbe jutott képviselők túlnyomó része nem a nemzet, hanem saját pártjuk, és a mögöttük lévő pénzvilág érdekérvényesítői. A törvényeket nem a munkájukkal az országot építő emberek hozzák, nem valósul meg a nemzetet alkotó társadalmi rétegek képviselete, hanem a nemzettől elszakadt, sok esetben más rendes hivatást soha sem gyakorló, ifjú koruk óta szisztematikusan felépített, kiképzett hivatásos politikusok ülnek az országgyűlésben, busás fizetség ellenében.
Elmondhatjuk tehát, hogy egyik, fentebb vázolt rendszerben sem valósult meg, illetve valósul meg a nemzeti érdekképviselet. A kettő közül a bolsevizmus szükségszerű bukása már végbement, már csak idő kérdése, mikor következik be az ugyancsak természet- és nemzetellenes liberálkapitalizmusnak és a vele kéz a kézben járó liberális demokráciának a világszinten végbemenő összeomlása.
Válaszolnunk kell arra a kérdésre, mi lehet a megoldás, melyik az politikai struktúra, amely képes megteremteni a nemzet valamennyi értékes alkotórészének politikai akaratát. Ez nem más, mint a nemzetiszocializmus, mely eszmeiség más és más országokban testet öltött formája igyekezett érvényre juttatni ezt a nagy célkitűzést a korábbiakban, egyetértésben a katolikus egyház társadalompolitikai elképzeléseivel (Rerum novarum 1891, Quadragesimo anno 1931 c. pápai körlevelek). De talán a leghangsúlyosabban a hungarizmusban jelenik meg ez a törekvés, mely eszmerend hatalmi gyakorlata szemben a népi demokrácia párturalmával és a liberális demokrácia tőkésuralmával nemzeturalmat jelent. A hungarizmus hatalomgyakorlási formája a nemzeti hivatásrendiség, mely által a nemzet valamennyi, munkájával a haza épüléséhez hozzájáruló rétege számára biztosítva van, hogy részt vegyen az ország vezetésében, a törvények megalkotásában. Ez az elgondolás teljesen összhangban van a sok évszázados múlttal rendelkező magyar történelmi alkotmányt átható eszmével, a Szent Korona-tannal, melynek értelmében a Szent Korona az ország egységének és szuverenitásának a jelképe, a politikai hatalmat az uralkodó és a nemzet együttesen gyakorolják.
A nemzeti hivatásrendiség mentén szervezett államfelépítés lényege, hogy a társadalmat alkotó valamennyi személy számára hivatásuknak, foglalkozási területüknek megfelelően érdekképviseleti szervezeteket, hivatásrendeket állítanak fel. Ezek merőben különböznek a szakszervezetektől, melyek szinte minden esetben nem független, a munkavállalók érdekeit megalkuvásoktól mentesen képviselő testületek, hanem csupán a politikai csatározások eszközei, hiszen csaknem kivétel nélkül valamelyik politikai párt áll mögöttük, felhasználva a szakszervezetek tagságát saját pozíciója erősítése érdekében. Épp ezért a hungarista államban szükségszerű a szakszervezetek feloszlatása, hogy átadják a helyüket a hivatásrendeknek, amelyek valóban a dolgozók érdekképviseletét látják el, minden külső vagy belső, politikai, állami, vagy tőkés befolyástól mentesen. A dolgozói érdekképviselet lényegét képezi a munkaadók és a munkavállalók érdekeinek összehangolása és ez utóbbiak fokozott védelme.
Miként korábbi cikkeinkben kifejtettük, a hungarizmus koncepciójának megfelelően minden hivatásrend hazánk honképes és talajgyökeres népeivel együttesen a nemzeten belüli számarányuknak megfelelően delegálhatnak képviselőket az országgyűlés alsóházába, akik foglalkozási területük legkiválóbb, legrátermettebb tagjai közül kerülnek ki. Ők az uralkodóval, valamint a felsőházzal együtt- amely a tudományos-szellemi élet reprezentánsait foglalja magába- alkotják meg a törvényeket. Egyedül a hungarizmus eszmeiségében teljesedik ki a nemzeti eszme, melynek célja a nemzet egészének szolgálata, sorsának jobbra fordítása és a valódi szocializmus, mely nem ismeri a nemzeten élősködő társadalmi osztályokat, legyenek azok egy bizonyos pártapparátus vezetői és fő haszonélvezői, vagy a hatalmas vagyonokat felhalmozó hazai és multinacionális tőke helytartói, hanem csakis az egymás értékalkotó munkáját kiegészítő, a nemzetet alkotó hivatásrendek együttműködését. A hungarizmusban futnak össze az ősi magyar történelmi alkotmányos hagyományok, a teljesen újszerű és jövőbemutató, a természet törvényein alapuló, organikus társadalomszervező törekvésekkel. A nemzeti hivatásrendiség a hungarista munkaállam megvalósításának alapját képezi, melyben nem a fáradság nélküli spekulációs pénzügyletek, hanem a tisztességesen elvégzett munka az ember értékmérője, ami az egyéni boldogulás egyedüli feltétele, és amelyben a dolgozó nemzet képviselteti magát az országgyűlésben.
Magyar Testvéreim! Építsük fel együtt a nemzeti hivatásrendi munkaállamot!
Dobronyi László
